Egy aranyos (nak tűnő) gonosztevő: a mezei pocok (Microtus arvalis)
Dr. Király Kristóf, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Növényvédelmi Intézete oktatójának újabb írásában ezúttal nem ízeltlábúakról lesz szó, hanem az egyik legismertebb gerinces kártevőről, a rágcsálók legjelentősebb mezőgazdasági képviselőjéről: a mezei pocokról. Jó olvasást kívánunk!
1. ábra: A kétarcú mezei pocok: simogatnivaló bundás kisállat, vagy veszélyes kártevő? (A rajz a mesterséges intelligencia segítségével készült. A valóságban a leggonoszabb pocoknak sincs ilyen fogazata, de erről nem sikerült meggyőzni a ChatGPT-t.)
Megjelenése, elterjedése
Hazánkban is nagyon sokan tartanak házikedvencként olyan emlős kisállatokat, melyek a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartoznak, legyen szó akár tengerimalacról, hörcsögről vagy egérről. Az általános vélekedés szerint ugyanis ezek a jószágok egyszerűen aranyosak – kivéve talán a patkányt, ami viszont mégis előfordulhat háziállatként is. A mezei pocok (Microtus arvalis) kiskedvencként való tartása viszont nem megszokott, hiába kifogásolnák ezt a pockok érdekvédelmi szervezetei (ha léteznének).
Pedig meglátva egy magányosan kóborló, egér méretű, és ahhoz hasonló barnásszürke bundájú mezei pocok kövérkés fejét, tömpe orrát és kis füleit minden bizonnyal legtöbbünknek ez esetben sem „a legjelentősebb kártevők egyike” gondolat jutna elsőre eszünkbe. De igazság szerint sajnos valóban erről van szó (ráadásul egészen elképesztő szaporaságának köszönhetően a magányos pocok igen ritka, ahogy egészséges állatoknál a céltalan kóborlás is); a mezei pockok túlszaporodása, tömegessé válása (gradációja) ugyanis a legsúlyosabb potenciális mezőgazdasági kárral járó események közé tartozik. A kinézetre hozzájuk leginkább hasonlító egerektől egyébként a mezei pockot az különbözteti meg, hogy a leggyakoribb egérfajok [házi egér (Mus musculus), güzü egér (Mus spicilegus), erdei egér (Apodemus sylvaticus) képviselőinek feje megnyúltabb, fülei nagyobbak, farkuk hossza pedig megközelíti a testük hosszát. Ezzel ellentétben a mezei pocok 7-8 cm-es testhosszúságához csupán egy rövid, 3-4 cm hosszú farok társul.
A mezei pocok eurázsiai faj, ami a kontinentális Európa nagy részén elterjedt, a magashegységek és egyes mediterrán, valamint északi régiók kivételével. Magyarországon a zárt erdők kivételével szinte bárhol előfordulhat. Régóta ismert kártevőnk, melynek hazai ismertségét és jelentőségét az is mutatja, hogy a kor kiemelkedő növényvédelmi szakembere, Jablonowksi József már 1913-ban egy több mint 100 oldalas könyvet szentelt a fajnak, és az ellene való védekezés lehetőségeinek. Arra vonatkozóan, hogy milyen kultúrákban találkozhatunk kártételével, az említett szerző találóan így fogalmazott: „Általában azt mondhatom, hogy nincs növény és nincsen annak sem földalatti, sem földfeletti része, amely e veszedelmes rágcsálótól biztos volna. A télire elvermelt répa, burgonya, kerti mag, szőlő- és gyümölcsoltvány, a télire eltett takarmány, mind ki vannak téve annak a lehetőségnek, hogy a pocok kisebb vagy nagyobb, legtöbbször azonban inkább nagyobb, kárt tehessen bennük.” Valóban, szinte minden termesztett növényünkön képes károsítani, emellett pedig természetesen számos gyom- és vadnövénnyel képes táplálkozni. Elsősorban a zöld növényi részeket, leveleket kedveli, de termést, magot, föld alatti részeket (gyökeret, gumót, hagymát), sőt fák kérgét is fogyaszthatja. A mezei pocok elleni védekezést a 43/2010. (IV. 23.) FVM rendelet a földhasználó és a termelő részére ma is kötelezően előírja, hasonlóan „egyéb nagy kártételi veszélyt jelentő
károsítók”-hoz.
Életmódja
A mezei pockok életüket a talajban, illetve a talaj közelében töltik. Föld alatt kialakított fészkük több kamrából, üregből is állhat, melyeket a mélyben is járatok kötnek össze. A fészek bejárataihoz azonban a felszín közelében is vezetnek járatok, melyek sokszor a szántóföldeken is jól láthatók (2. kép), és a köznyelv gyakran illeti őket a „pocoksztráda” elnevezéssel. Ezek az utak teszik lehetővé a minél gyorsabb közlekedést a pocok számára, ami bizony élet-halál kérdés lehet, hiszen a védtelen pocok nagyon könnyen válhat ragadozók zsákmányává. A fészkek a közvélekedés szerint általában inkább csak 20-30 cm-el, esetleg fél méterrel a felszín alatt helyezkednek el, de egyes vélemények szerint ezzel alábecsüljük a pockok „bányász” munkáját, mert valójában jóval mélyebbre is húzódhatnak. (Ennek a kérdésnek abban a vitában van jelentősége, hogy vajon a talajműveléssel mennyire gyéríthető a kártevő egyedszáma, de ebben a kérdésben most nem kísérlünk meg igazságot tenni.)
2. ábra: „Pocoksztráda” a szántóföldön. Kép forrása: Dr. Tóth Ferenc (biokutatas.hu)
Életmódjukat figyelembe véve nem meglepő, hogy a faj a számára legkedvezőbb életfeltételeket elsősorban a növényzettel borított, bolygatatlan domboldalakon, árokpartokon, enyhe lejtésű, száraz gyepeken, legelőkön találja meg. A lejtősebb területek jelentősége különösen csapadékosabb időjárás (esetleg hóolvadás, bár ez hazánkban egyre ritkább) esetén értékelődik fel, mivel a mezei pocok a nedvességet amúgy is rosszul viseli, a fészek vízzel történő eláradása pedig számára egyenesen katasztrofális lehet. A pocok egyébként nem alszik téli álmot [ellentétben pl. a hörcsöggel (Cricetus cricetus, 4. kép)], ezért nem is halmoz föl jelentős tartalékokat télire. A türelme viszont véges, és nem szeret sokáig élelem nélkül maradni, ezért megfigyelések szerint nagyjából 3 óránként aktívvá válik, és indul táplálék után.
A mezőgazdasági szakzsargon azokat a műveletlen területeket, parlagokat, ahol a feltételek adottak a populáció folyamatos fennmaradásához és szaporodásához, ún. rezervátor vagy rezervoár területnek nevezi. Felszaporodása esetén a pocok innen települ be az akkumulátor (gyűjtő) területekre, melyek általában olyan mezőgazdasági táblák, ahol sűrű térállású kultúrák találhatók, viszonylag ritkább talajbolygatással, amilyenek például Magyarországon leggyakrabban a kalászos gabonák, a lucerna és a repce. Később, az akkumulátor terület növényeinek lekerülése, betakarítása után a faj megjelenhet az ún. depresszor területeken is, melyek számára már az igazán kedvező életfeltételeket nem képesek biztosítani, de „a szükség nagy úr”. Ilyenek a vegetációs időszak alatt is ápolt (pl. mechanikailag gyomirtott), tág térállású kultúrák, mint például a cukorrépa, vagy akár a batáta. Ezekben a kultúrákban jelentősebb kárt azonban általában csak akkor okoz, ha a felszaporodása már olyan méreteket ölt, hogy már gradációról beszélhetünk.
3. ábra: A mezei pocokkal minden évszakban találkozhatunk. Képek forrása: Lubomir Hlasek (hlasek.com)
Szaporodása
Fogalmazzunk úgy, hogy ha a szaporodásról van szó, akkor a pockok bizony nem vesztegetik az időt. Bár természetes körülmények között egy nőstény pocok csak 1-1,5 évig élhet, de egy év alatt – tavasztól a tél beköszöntéig – 4-6 alkalommal is fialhat, egyszerre akár 8-10 kölyköt. Az utódok vakok és csupaszok, testtömegük mindössze 1-3 g. A várandósság nagyjából 3 hét, de a nőstény már a szülést követő napon, azonnal képes lehet újra vemhesülni. A szoptatás szintén nagyjából 3 hétig tart, a fiatal állatok pedig általában csak 6 hét után válnak ivaréretté, de egyes esetekben már a szopós korban lévő fiatal nőstények is vemhesülhetnek („csecsemővemhesség”)! A fiatal egyedek egyébként saját fészkeiket a „szülői ház” közelében hozzák létre. Ez az oka annak, hogy gyakran szoktunk pocok „kolóniákról” beszélni, és hogy pocokkártétel a szántóföldeken általában foltokban jelentkezik, eloszlása nem egyenletes.
Könnyen belátható, hogy ez a szaporodási stratégia egyrészt azt eredményezi, hogy a populáció egyedszáma mindig ősszel a legnagyobb – hiszen a tél azért mindenképpen megtizedeli őket –, másrészt pedig, hogy ilyen sebességgel növekedve nagyon hamar elérhetik azt az egyedszámot, amikor az adott terület már nem képes eltartani a népességet. Pedig egy jó adottságokkal bíró gyep hektáronként több száz pocoknak biztosíthat elegendő élelmet, de ha túlszaporodnak, akkor a táplálékhiány miatt újabb területeket fognak felkeresni. Klasszikus értelemben vett mezei pocok gradáció Európában általában 2-5 évente következik be, és bár az összes befolyásoló tényező szerepe nem tökéletesen tisztázott, de a gradáció időpontjában az időjárásnak minden bizonnyal nagyon jelentős szerepe van. A növények fejlődéséhez kedvező időjárás (a pockoknak fontos, hogy a növényállomány takarást biztosítson a ragadozó madarak elől), a hosszú, meleg ősz biztosan kedvez a mezei pockoknak, míg a kemény tél és a csapadékos tavasz, valamint a magas talajvízszint bizonyosan ront az esélyeiken.
Természetes ellenségek, védekezés
Ha figyelembe vesszük, hogy mennyi veszély és természetes ellenség fenyegeti a mezei pockokat, akkor bizony úgy tűnik, hogy szegényeket még az ág is húzza. Talán nem is csoda, ha azt a taktikát választották, hogy ők bizony megpróbálják teleszülni a Kárpát-medencét.
A legnagyobb pusztítóik közé tartoznak különböző madárfajok. Senkinek nem meglepő, hogy a „klasszikus” ragadozók, az ölyvek, vércsék, baglyok stb. előszeretettel vadásznak pockokra, de ezek mellett olyan madarak is tevékenyen részt vesznek az egyedszám korlátozásban, amelyekre talán nem gondolnánk elsőre, mint például a gólya, gémek, varjak. Nehéz pontosan megállapítani, hogy hány pockot fogyasztanak el pontosan a ragadozó madarak, mert ez jelentős részben annak függvénye, hogy mennyire szaporodott el a rágcsáló az adott területen az adott időpontban, de naponta 10-20, vagy akár még több pocok is válhat egyetlen vadászó madár áldozatává.
A madarak mellett persze az emlősök is kiveszik részüket a pocokvadászat nemes feladatából. A rágcsálók legfontosabb ellenségeinek egyike egyértelműen a róka, de az aranysakál, görény, menyét, vadmacska stb. is jópár áldozatot szedhet. A kisebb jelentőségű emlősök közül érdekességként megemlítjük a vakondot, amiről feljegyezték, hogy fogságban tartva akár napi 20 pockot is elfogyaszthat (természetes körülmények között azért nincs ekkora étvágya a pockok iránt, és inkább csak fiatal egyedeket kaphat el). Az árulás netovábbja azonban az a tény, hogy a vele egy családba (Cricetidae) tartozó, vagyis közeli rokonnak tekinthető, korábban már említett hörcsög – akinek egyébként közismerten mogorva, ingerlékeny és harcias természete van – is megöli és megeszi a járatába tévedt mezei pockot. Kannibalizmus is előfordulhat, de saját fajtársai csak a már elhullott pockot fogyaszthatják el.
4. ábra: Gyakori rágcsálók: hörcsög és mezei pocok. Képek forrása: Wikipédia (Charles J. Sharp és Dieter TD)
Ezeken túl a pockok rövid életét élősködő galandférgek, rovarok és atkák is megnehezíthetik, de igazán fontos további ellenségeikként – a már említett madarak és emlősök mellett – különböző kórokozók sorolhatók még fel; ilyenek például a tularémia vagy a leptoszpirózis (nyúlpestis). Ezekkel kapcsolatban viszont azt sem szabad elfelejtenünk, hogy sajnos ezek a betegségek más állatokra, és az emberre is veszélyt jelenthetnek! A kártevő gradációinak összeomlásában egyébiránt a stressz, a beltenyészet okozta genetikai leromlás és a táplálékhiány mellett fontos ezeknek a betegségeknek a szerepe is.
A leghatékonyabb pocokpusztításra azonban bizonyosan ugyanaz a faj képes, aminek a természetalakító tevékenysége egyáltalán lehetővé teszi, hogy ez a rágcsáló ilyen mértékben el is szaporodhasson: az ember. A mezőgazdaság során alkalmazott talajművelés rövid távon bizonyosan rontja az adott területen a pockok életlehetőségeit a fészkeknek, járatoknak rombolása által. Kiemelendő művelet a szántás, nem csak a drasztikus hatása miatt, hanem mert az eke a pockokat ki is fordíthatja a talajból, akik így még könnyebben válnak a ragadozók martalékává. A növénytakaró megszüntetése, a terület fekete ugaroltatása, a gyomirtás szintén a pockok ellen dolgozik, mert nem fognak elegendő táplálékot találni. (Az persze egy másik, messzebb vezető kérdés, hogy ezek az agrotechnikai módszerek hogyan hatnak számtalan egyéb károsítóra, talajéletre, termésbiztonságra stb…)
Kémiai védekezésre ma Magyarországon a kalcium-karbid és a cink-foszfid hatóanyagok alkalmazhatók; ezek mindegyike batátában is használható. A kalcium-karbid hivatalosan csak riasztó szer (a nedvesség hatására felszabaduló acetiléngáz miatt), és a járatokba kell helyezni. Szintén a járatokba helyezendő, vagy csalétekdobozban is kijuttatható cink-foszfid hatóanyagú növényvédő szer is, ami viszont a nedvesség hatására belőle felszabaduló foszforhidrogén (foszfin) miatt egy rendkívül veszélyes méreg, ezért egyrészt csak alapos mérlegelés után alkalmazható, másrészt – minden más növényvédő szerhez hasonlóan – csak az engedélyokiratban foglaltak maradéktalan betartása mellett! A Nébih (Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal) szükséghelyzeti engedéllyel 2025. augusztus
18-tól 2025. december 16-ig idén is engedélyezte a klórfacinon hatóanyag használatát is a mezei pocok gradáció megállítása érdekében. Ez egy véralvadásgátló (antikoaguláns), melegvérűekre kifejezetten veszélyes hatóanyag, aminek a használata feltétlenül óriási odafigyelést igényel. Fontos emellett azt is elmondani, hogy bár a klórfacinon hatásmechanizmusa hasonló a kapható rágcsálóirtó-, patkányirtó szerekéhez, mint amilyen a bromadiolon vagy a brodifakum, ezek használata mezőgazdasági területen nem engedélyezett!
A pocok-ember-batáta együttélésről
Hogy a mezei pocok a batátában milyen károkat okoz, és hogy ebben a kultúrában hogyan védekezhetünk ellene, nos, arról a szakirodalom gyakorlatilag semmit nem ír: a kártevő és a növény angol és tudományos nevére rákeresve az egyik legnagyobb, tudományos folyóiratok cikkeit tartalmazó adatbázisban (Web of Science) egyetlen találat sem lelhető fel. Ennek oka vélhetően abban keresendő, hogy a batáta és a mezei pocok élőhelye egyszerűen nem igazán esik egybe. A legnagyobb batátatermesztő országok Amerikában (ahonnan a növény is származik), Ázsiában és Afrikában vannak, ezeken a területeken viszont az Európában őshonos mezei pocok egyáltalán nem fordul elő, vagy csak nagyon kis jelentőségű. Európa azon mediterrán régiói (pl. Portugália), ahol komolyabban foglalkoznak az édesburgonya termesztésével, szintén nem elterjedési területei a pocoknak. Természetesen más rágcsálók élnek a nagy batátatermesztő vidékeken is, károsíthatják is a terményt (főként tároláskor), de egyrészt ezek életmódja is eltér a mezei pocokétól, másrészt úgy tűnik, hogy mezőgazdasági jelentőségük is elmarad a nálunk honos rágcsálóétól.
Tehát a batáta pockoktól való védelméről való gondolkodás során a kártevő faj és természetes ellenségei életmódjának ismeretére, más kultúrák tapasztalataira és a józan eszünkre kell támaszkodnunk. Jelenlegi hazai termesztéstechnológiája – egyéves kultúra, nagy térállás, talajbolygatással járó talajelőkészítés, gyakori bakhátas termesztés – miatt a batáta a mezei pocok számára csak depresszor területként jöhet szóba, vagyis ide elsősorban csak a túlszaporodást követően, illetve a nyári betakarítású növények lekerülése után költözik be. Betelepülése esetén az engedélyezett hatóanyagokkal végezhető a kémiai védekezés, de a járatkezelés munkaigénye és a már közelgő betakarítás miatt ennek költséghatékonysága is megkérdőjelezhető lehet. Bár a mezei pocok elsősorban a zöld növényi részeket kedveli, de a batáta lombozata őszre már kezd elöregedni, így a kár inkább a gumók megrágásában fog megnyilvánulni.
A védekezés fókuszában egyértelműen a megelőzésnek kell állnia, olyan környezeti és ökológiai körülmények megteremtésével, ahol a kártevő természetes ellenségei megakadályozzák, hogy pocokkolóniák a batátatáblán létrejöhessenek, vagy a rágcsálók oda betelepülhessenek. A nagy, egybefüggő mezőgazdasági táblák erdősávok, természetes gyepek, vizes élőhelyek stb. nélkül alkalmatlanok élettérként a ragadozók, mind az emlősök, mind a madarak számára, tehát a megfelelően diverz (sokféle) táj bizony segítségünkre lehet. A ragadozó madarak munkáját nagyon hatékonyan segíthetjük úgynevezett T-alakú ülőfák, valamint a baglyok számára fészkelőládák, odúk kihelyezésével is. A T-alakú ülőfáknak nem kell semmilyen nagyon különleges követelménynek megfelelniük; legyenek legalább embermagasságúak és megfelelő vastagságúak és stabilitásúak ahhoz, hogy a ragadozó madarak azokra le tudjanak szállni pihenni, és a potenciális zsákmányokat kémlelni. Ezek kihelyezésével nem érdemes megvárni az őszt, mert a már záródott lombozatú batátában a felszín közelében szaladgáló rágcsálók a ragadozók szeme elől is lényegesen könnyebben maradnak rejtve.
Érdemes figyelmet fordítanunk a batátatáblát szegélyező terület rendben tartására. A már említett szükséghelyzeti engedély a ruderáliákon (nem művelt területeken) való járatkezelésre is lehetőséget ad, így elméletileg a mezei pocok rezervoár területei is kezelhetők lehetnek klórfacinon hatóanyaggal, de egyszerűbb, és környezetkímélőbb megoldásnak tűnik egy sávot tisztán tartani a tábla mellett, mivel a nyílt területeken a pockok nem szeretnek átkelni, hiszen itt a ragadozó madarak könnyebben veszik őket észre, így a betelepülés kockázata csökkenthető. Kipróbálásra alkalmas lehet különféle csapdák kihelyezése is a tábla szegélyébe a betelepülés megakadályozására, hasonlóan az árkoláshoz. Ilyen eszközökkel kiterjedt tapasztalatok nincsenek, de ha figyelembe vesszük, hogy bár a pocok úszni és ásni is tud, de nagyot ugrani nem, a látható pockot pedig a ragadozó madarak hamar elkapják, akkor a fantáziát szabadon engedve különböző kialakítású eszközökkel is lehet próbálkozni.
Végül már csak egy kérdés maradt, amivel visszatérünk a bevezető gondolathoz. Mi van, ha a pockok azért okoznak ennyi kárt, mert haragszanak, amiért őket nem tartja háziállatként senki? Lehet, hogy ezzel meg lehetne oldani az évszázados szembenállást pockok és emberek között? 🙂